Tápláló emlékek
 Sohasem értettem igazán miért bu'csu'zunk mindig.
Miért nem lehet örökös néhány pillanat? Miért csak a szívünkben őrizhetjük?
Miért nem lehet részese a mindennapjainknak?
Talán épp azért van az emlékezés, hogy önmagunkban legyen halhatatlan.
Hordozzuk magunkban mindig, mindenkor, mint egy törékeny kis porcelán elefántot a kabátunk zsebének mélyén. Így tán sérthetetlen és u'jra átélhetjük, valahányszor eszünkbe jut. Hiszen, mi emberek az emlékek örzői vagyunk.
Ez éltet, ez táplál minket. Az egyetlen olyan dolog, amely igazán halhatatlan, ha vigyázunk rá.
De a bu'csu'. Az számomra valami szükséges rossz. Fájón jóleső.
Ez a gondolat ismét ezernyi kérdést vet föl.
Vajon szenvedésre születtünk volna?
Vagy amiatt kell elmu'lnia körülöttünk mindennek, hogy megtanuljuk értékelni? De ugyan, hogyan értékelhetnénk bármit is, amiről tudjuk, hogy u'gyis elmu'lik, u'gyis elveszítjük?
Erre egyetlen racionális választ találtam, ami akár téves is lehet, de bízom benne és eszerint élek: Meg kell próbálni a lehető legszebbé varázsolni teljes odaadással, hogy néhány gyengébb pillanatunkban, amikor átadjuk magunk az emlékezésnek, azt a csodás érzést hozza vissza, amit akkor éltünk meg.

Tudni kell elengedni. Meg kell tanulnunk. Tovább kell mennünk és u'j emlékekkel kell gazdagítanunk a repertuárt.

"Van, hogy fáj szívünk,
mégis elindulunk egy u'ton,
melyről nem mi döntünk."

Minden érzést a maga szépségében, vagy fájdalmas mivoltjában kell megélnünk és elraknunk egy piros bársonnyal bélelt láthatatlan fiókba.
Kincsek.