Vasárnapi álomkergetés

Borongós reggel. Kávé illatu' konyhában álltak. Csönd volt és még az ébredés nyugalma volt urrá rajtuk.
Vállára omló haját kémlelte. Csiklandozva omlott kecses vállára. A hideg kellemesen rázza ki, puszta látványától.
Ahogy szemével haladt lefele párducként mozduló testén, elvakítja a csinos dereka , amint a nap első sugarai visszaverődnek rajta.
Combjai formája már-már zavart keltenek benne és bárgyu' lépteivel hátrál a szoba fele, halvány pírrel az arcán.

Oly csodálatosnak látja. Mintha sosem látott volna még ehez hasonlót, pedig hát számos reggelen találkoztak már ugyanott, ugyanu'gy és máskor is szépnek látta.
"Ma valahogyan sokkal csodásabbnak tűnik."

Olyan lehet, mint, amikor a kedvenc cukrászdánkban, szokásunkhoz híven, a kedvenc süteményünket rendeljük, ám, amikor a pincér leteszi elénk, gyermeki örömmel, felnőtt szenvedéllyel méregetjük minden oldalát, mert tökéletes formát véltünk felfedezni benne. Amit eddig még nem, ugyanis elterelte gondolatainkat, hogy minnél előbb nekiessünk és habzsolni kezdhessük...De ma. Ma nem. Ma csodálattal mérjük végig magasságát, hosszát, a színeit, ahogyan egymásba olvadnak, a precíz vonalait.
Kissé megiedünk a gondolattól, ha most elfogyasztjuk, tán sosem találunk másik ennyire tökéletes darabot.

Vagy olyan, mint, amikor elhaladunk egy kirakat előtt u'tban az u'jságoshoz, akárcsak a hét bármely napján és az addig is ott meredő mannequin babát látjuk sokkal tökéletesebbnek, mint addig bármikor és örül a szívűnk, hogy megláttuk benne azt, amit más szürke, a földet bámuló, rohanó marionettek nem.
Tartunk attól, hogy egy napon majd átrendezik a kirakatot és a tökéletes alak, ami látványa teljes nyugalommal tölt el egyszer csak eltűnik. Már nem lehet a mindennapunk része. Nem lehet a miénk.

Amint távolodott a női alaktól és egyre bennebb került a szobába, azon töprengett, hogy miért nem mondott semmit neki? Miért hallgatott? Miért nem érezteti a mesés földi teremtménnyel, hogy mily boldoggá teszi?
Megtorpant. Visszafordult és olyan határozottan vette célba az ablak előtt álló silhouette-t, hogy a Világ elmu'lását is eltaposná.
Gyöngéden ölelte át, mégis oly szorosan, mintha egybe olvadni kászülne vele.

A nő, törékeny kezeit összefonta a férfi nyaka körül, finom mozdulattal simult hozzá, mintha csak az utolsó ölelésbe halnának bele, mégis valami megnyugtató kedvességgel kevert boldogság sugárzott arcán.

Egyetlen mondat. Egy kötetnyi költeménny nem ér fel hozzá.
Ennyi csupán, mit adni tud és, ami leginkább lefesti a benne életre kelt érzéseket:
"A szerelem a Világ legszebb nőjévé varázsolt."