Valahol távol   
Fekete, sötét lakkcipők hagynak apró méretű nyomokat az arany-vörös színekben kacagó avaron.

   Halk zizzenései ijesztenek meg egy-egy néhol feltűnő nyuszifület.

   Összerezzenve illantak el a remegő bokrok biztonságából, eltűnve az erdő titkaiban.
Béke honol.

        Friss tónak víztűkre lágyan játssza vissza a mélyben rejlő homok csillogását.

 A lehullt tobozok tömör egyvelege pihenő sündisznó család képére emlékezteti az embert.

        Sólyom szárnyai nemesen suhognak a magasban, azt a fajta szabadságot sugározva, melyet földhöz ragadt lelkek, csupán könyvekben olvashatnak.
             
      Istenem, de szerettem a nagymamám frissen sült farsangi fánkját!

     Ahogy a fehér porcukor varázslattal lepte be tetejét, szívem vásznán a téli,csündes esték, fénnyben pompázó hóesés játszódott u'jra meg u'jra.
     Őszülő haját kontyba tűzve rejtette kendőcskéje alá és néhol a rakoncátlanabbja ki-ki kukucskált alóla.

      Most is hallom még.
      Szelíd hangon, mindent bánatot feledtető mosoly mögött mondogatta, hogy azért beszél hangosan, hogy ő is hallja; majd halk nevetésbe kezdtünk.

      Mily távoli emlékek. És mégis...
      A jelent töltik meg csodával.

Merengés

Dermedt volt a levegő a visszamardt tél lábnyomaitól. A fákat fehér hótakaró borította, csupán néhol villantották meg a bátrabb fenyők zöld ágaikat, akár az u'tszélén páváskodó, kenyerüket kereső csöppet sem elegáns alig hölgyeknek nevezhető női alakok villantják ki lábukat az elhasznált, flitteres, megkopott, rövidke szoknyájuk alól.
Az emberek állig begombolkodva siettek egy-egy meleg lokálba forró puncsot szűrcsölni. 
A főtér trapistáin, kockárólkockára haladva, gondokkal nyomasztott, mégis felhőtlen, önfeledt léptekkel, egy hóbuckába fu'rta finom bakancsa orrát, melyet oly precízitással porlasztott szét, miközben kiváncsi szemek kísérték mozdulatait és a millió irányba suhanó hóperceket, amely pontosságról a mai kor embere azt állítaná, hogy egy műalkotás van kibontakozóban. Arcára fagyott mosollyal hagyta el a bűntett színhelyét és elégedettsége a messziről jövőket is megragadta. Irigykedve bámultak egy laza álarcra. Kék doszárját lapozta fel a szembe f'ujó szél. Gondosan szorította mellkasához néhány, fekete kesztyűbe csu'sztatott vékonyka u'jj. A széllel harcolva, hanyag eleganciával viselte, hogy táskája időnként csípőjéhez koccan. Maga előtt látta a porcelánba öntött forró cappuccino, kávéhabos tűkrét és már szájában érezte lágyan olvadozó ízét.

Az otthon felkavart csöndje fogadta.

Mily megnyugtató meleg szobában kortyolva, az ablakon át figyelni a gyorsan zajló, mu'ló életet, terveket szőni, melyek szappanboborékként pukkannak szét a mikrokoszmoszban...mégis remélni, hogy néhány tervezet, héhány mag gyökeret ereszt és egy merészen odaku'szó másikkal karöltve sarjadnak, törnek felfele. Hiszen... a majd' elszáradt bu'za is szárba szökken olykor, ha ápolják.

Fáradt mozzanatot követőn, melyel a porcelánt féltően helyezte egy poháralátét anyai kezeibe ásított és tekintete még az ábrándozás színeit kavarta szíve palettáján.
Álmok születnek semmiből.

Erő
Csodásan ragyogott a Nap. Ám egy pillanat volt csupán és boru's felhők sorakoztak.
Minden mit addig egésznek  érzett, u'gy hitte nem sértheti holmi elillanó külső hatás, rombadőlt.
Elhalt, mint virágok gyökere egy mérges fog ártása után, elhalványult, mint délibáb halványul kiszáradt torkon lefolyó első csepp víz után.
A színek is megfakultak. Mi sötét, acélozott szűrke volt, most hamuvá lett, mit gyöngén fu'j tova a szél.
Vagy a bíborvörös. Kifakult, rongyá ázott, lehulló rózsaszirom már.

Próbálta összefoltozni repedezett, szakadt szívét, de a madzag nem volt elég erős, nem tartotta össze a bánattól szélein megkövesedett alig-alig dobogó érzékeny párnát.

A padon ülve lágy esését nézte egy erezett, rozsdás falevélnek. Nem engedheti, hogy szívét is u'gy hagyja el az élet, mint fa hagyja el értékes levelét.
Az esőcseppek precízen csu'sztak végig arcán, s állánál egybemosódva ugrottak keblei közé.
Mintha minden csöppje égetné. Szenvedett.

Színes virágokkal díszelgő ablakra pillantott. Egy árny suhant el a szobában. Oly tökéletes volt, oly távoli, oly elérhetetlennek tűnő.

Szeme csillogása ekkor kapott u'j erőre, s mint vadászatra készült sas, oly nemesen viselte magán eme ékszert.

Meg akarta ismerni. Tudni akarta miféle élet lakozik az árny mögött és már ott találta magát egy néhol karcolt, barna tölgyfa ajtó előtt.
Maga sem tudta mit tesz, csupán annyit tudott, hogy nem állhat tétlenül halálára várva.
Az ajtót feltépte a huzat. Térde remegett, tenyere izzadt, meglepett arcal állt és meredt az idegen apró, barna, békét sugalló szemeibe.
Ráncok rajzolódtak szeme szélén, amint mosolyra hu'zta száját. Álltak, mint két fa, melyek gyökerei mélyen befu'rták magukat a földbe. Egymás csöndjei voltak.

Mozgást érzett mellkasában, amint helyre rendeződtek elkószált darabjai szívének, erőteljes, ritmikus dobogása átütött nyári, lenge ingje alatt és teljessé vált ismét egy pillanat alatt.

Pirkadatkor már enyhén kócolt hajjal, kéz a kézben sétáltak végig akác illatban, egy fasoros allé, szivárványos avarán és irigy lelkek lesték az erőt, mely sérthetetlen lánca körülöleli egymásra talált szívüket.

Várakozás
... és most egymagam állok, beázott zokniban, egy fűzfa alatt, a robotként beprogramozott emberek sokszínűségét nézve. Várok.
Eszembe jut valamiféle mondat foszlány.

Anyám említette hajnalban, nagyokat pillantva, a még álmokat kergető halvány kék szemeivel az arcomba bámulva, hogy a fekete csizmát hu'zzam, mert a megolvadt hóból formálódott latyak hamar beivódik a lábbelim belsejébe.

Nem igen figyeltem. A szájának mozgása, ahogyan szavakat képez annyira elragadta elmém, hogy a hangok már nem értek el.

Amint kis kabátomban és platformos, néhol leopárd mintázatot imitáló, bokámra simuló, élént színű cipőmben dermedek, a fáról lecsöpögő harmat épp megcélozza a hajam egy csillogó részletét és könnyed eséssel landol egy aprócska sötét-világos fürtömön.
Arra gondoltam hirtelen, milyen szerencsés, hogy nem épp egy galamb ücsörgött reszketve a fa tetején.

Gyerekkoromban sokszor elképzeltem, hogy a felnőttkor krémes idején, a strassz kövekkel díszített karórámra pillantva, táskámmal a kezemben, rohanok , frissen zuhanyozva, illatos kendőm a szellőtől röptetve, mint egy papírsárkány temeti el arcom. Kihámozom magam a finom szövet fogságából. Ru'zsfolt mosolyog két virágminta között. Már érzem a kávé ízét számban, melyet egy rozoga presszóból öntök magamnak és szívom a szívbarát szivárványos füstjét. Egész a tüdőmig.
Így rohanva egy ostoba madár gondtalanul könnyít magán, pontosan a vállamra fókuszálva. Kellemetlen. Babos zsebkendőmmel megpróbálom az éktelen foltot elrejteni, de a szövetek közé rágta magát és halvány nyoma még díszíti ruhám. Kiszárad.
Mily csodás elgondolás.

Egy régi Dacia hangja zökkent ki merengéseimből, amely mellettem elhaladva iszonyatos füstöt és néhány olajcseppet hagy maga után. Talán a motor hibásodhatott meg.

Visszatérek a jelenbe és elkélpzelem, amint megérkezik várakozásom alanya.
-Kéz'csók.- és szívem kihagy két ütemet.
Nyakába borulok, kezeimmel u'gy fonom körbe nyakát, mint a legszebb nyakék, mely épp arra a nyakra lett teremtve. Békésen és határozottan szorít magához. Mintha egybeolvadnánk és elfogynánk az ölelésben egy életre.
Érzem övének csattját, ahogyan mélyen bevájja magát csípőm hajlatába. Fáj is kicsit.
Hadd fájjon. Ettől nyer bizonyosságot, hogy valós. Itt van. Velem. Nekem. És Boldog vagyok!
Szétpukkan a buborék.

...és most egymagam állok, ázott zokniban, egy fűzfa alatt. Várok. Várom, hogy történjen valami.

Futam a gondolatokkal
Tollat ragadott. A héten már sokadszorra, hogy egy ide-oda fickándozó, cikesz szerű, fürge valamicsodát próbáljon megnevezni, körbeírni, felvázolni, ami napok, hetek és nem állítható biztosan, de talán hónapok óta berágta magát a bőre alá, vergődve, faltól-falig pattogva, energikusan tölti meg lenyomatokkal teste felületének minden négyzetméter töredékét.

Óvatosan mocorogva indul, aztán oly hevessé építi fel mobilizálódását, a véráramlást meghazudtolva, hogy szinte már minden zsiger ebből születék és ebben válik semmissé.

Füstkarikák gomolyognak, a már reggeli ködös szobában, lágy zene mellett, nikotin szagában kortyol a tejjel megtáncoltatott, langyossá vált kávéjából és folytatná vagina monológját.

Elfogytak gondolatai tán, hgy nem formálódnak szavak ajkán? Vagy tán a cigaretta füst homálya nyomja agya tekervényeit, lebénítva azokat? Nem lehet könnyelmű és mondja szerelemnek. Ugyan bizony nem ér fel szó, ami tökéletesen fejezhetné ki, Ő meg igen kevés hozzá, hogy valósat innovatizáljon.
Finom mozdulattal hagyja el a puha, piros takaróval borított fekete bőr széket, óvatos léptekkel haladva a fény felé, majd hirtelen, határozott mozdulattal nyitja ki a ritkán havazott, bujkáló, csínytalan Napsugaras tájra tekintő ablakot.

Gondolat kapott lángra!

Mégiscsak nevezhetné szerelemnek. Ő is. Fránya szó! Oly kevés. Oly semmitmondó. Ki értelmezhetett egy ennyire intenzív, mindent elsöprő "cikeszt" szerelemnek? Hát értette az egyáltalán, hogy ennél több, ennél felsőbbrendű nem létezik? Ennél alantosabb, mint nem találni egy megfelelő kifejezést, szó formájában, ami festői szépséggel tárná fel mindazt, amit mélyen rejt, nem vétett még a letűnt idők embere.
 Groteszk egy elmebaji állapot.

Elnyomta cigarettáját, a már kitapétázott, hamuval szürkére mázolt, sok évtizedet megélt hamutálba. Egy női alakot rejt a tömör kátrány salak.
Csinos lábak formái domborulnak alóla, s az ember szeme szinte látja, ahogyan vonaglik a fémes tálca alapján, a már u'j értelmet nyert, könnyed hamuban.

Vajon nemesb-e, ha varázslatnak nevezné? Csalóka, alattomos, semmirekellő lehet. Akárcsak a cirkuszi bűvésztrükkök, elnyűtt, leunt, sőt megfejtett titkai.
Csoda?-Csoda! Hát ezt kutatta. Kereste. ez után vágyódott annyira.-Csoda!

Izzadva, vonva-hu'zva, jajjgatva szűlte meg a gumilabda elmélet gyümölcsét.
Tintapaca mosódott el egy szó végén, a toll elgurult, az elrongyolt papírlapokat sötét, apró bogarak ékesítik, melyek katonás rendje adja át a már-már betegségnek gondolt, bőre alatt hullámzó fürgeséget.
A felismerés pillanata!

Lelke nyugodtsága kiült arcára, bőre kisimult, ragyogásba kezdett, s a finoman beszűrődő Napsugaraiban megpördülve ábrándozott a rá váró u'j Világról. 

A szörnyecske
Mindenkiben lakozik egy szörnyecske.
Időnként meglep minket. A semmiből tör elő, elkap, letipor, szétszed.
Nem mindig tudunk ellene kűzdeni. Nem azért, mert gyöngék vagyunk, nem azért, mert nincs bennünk elég bátorság, hogy harcoljunk, csupán már fáradtak vagyunk ahoz, hogy szembe akarjunk szállni vele. Hagyjuk, hogy eluralkodjon fölöttünk és kézen ragadva minket, lerántson a mélybe, a sötétségbe.
Ugyanakkor a "szörnyecskénkkel" töltött idő, tanulságos is lehet, megérthetünk bizonyos, addig fölfoghatatlan érzéseket, jeleneteket a mu'ltból.
Ha nem harcolunk és hagyjuk, hogy átfusson egész lényünkön, megláthatjuk, amit mondani akar nekünk, amire rá akar vezetni és kitelyesedhetünk.
Nem tart örökké.
Megesik, hogy csupán percekre, de akár órákra, napokra, hetekre is befészkelheti magát elménkbe.  Az idő nagy u'r, "az idő igaz, s elönti, ami nem az".
Meglehet, hogy épp arra van szükségünk, hogy a magunk szörnyecskéével elvonuljunk és letisztázzuk a homályos, ködös dolgainkat és lezárhassuk a multat, vagy annak részeit.
Ez a "teremtmény" lehet akár sárkány, lehet álnok kígyó, lehet egy undok varangy, de akár lehet kedvesen mosolygó, alattomos nyuszi is.
Az enyém egy ilyen. Egy mosolygós, alattomos nyuszi. Aki tudja, hogy mikor kell támadnia, aki tudja, mikor vagyok elég esetlen ahoz, hogy leterítsen.
Olykor kűzdök ellene és nem hagyom, hogy magával rántson, de, ahogyan említettem, időnként elfáradok, belefáradok és nem vagyok elég már a harchoz és elvisz magával.
Ezen időkben mindig tudom, hogy épp erre van szükségem, azért nem tudok kűzdeni.
Meg kell élnem, át kell adnom magam és hagynom kell, hogy fájjon, kicsikét bele kell halnom. De, akár egy Sfinx, szétporladok, majd saját hamvaimból születek u'jjá.
Elmu'lik. És utána talán tisztábban látom a dolgokat, tisztábbak lesznek az érzéseim és pótolhatok mindent. De rá kell jönnöm a módjára. És épp erre szolgál a vele eltöltött idő.
Mindenkinek hagyni kell, hogy a szörnyecske időnként elpusztítsa.
Hogy aztán u'j kapukra találjon, amelyeket kinyithat, és beengedhessen csodásabbnál, csodásabb lelkeket.
Hiszen, ha megadjuk magunknak és másoknak a lehetőséget, hogy benézhessen a kapukon, olyan ragyogásban lehet részünk, amelyet legféltettebb álmainkban dédelgettünk. Bársonnyal bélelt dobozban.
Ez a szörnyecske a hiány. Valaki, valami hiánya, ami mindig bennünk van, de ami legyőzhető. U'jra meg U'jra.

Szomorú Vasárnap

A Duna parton ült; halál sejtelmét fújó szél kócólta,

Egy dallamot dúdolt, hogy hallotta azóta.

"Utolsó Vasárnap,kedvesem gyere el, 

Pap is lesz,koporsó,ravatal,gyász lepel."

Szemében csillogott a tűz,a vágy, de

szívében egyre nőtt,vöröslött a vér ágy.

Nézte a Duna csöndesen hullámzó vizét,

S,már érezte a megnyugvás kitelyesedését.

Szíve hevesen,duzzadón egyre vert,s egy

fehér virág szírma hull, mit kezéből kiejt.

"Szomorú Vasárnap száz fehér virággal,

Vártalak kedvesem templomi imával.."

A dallamot..egyre erosődni érezte, s 

e pillanatot örökösnek vélte.

Borús felhők közt átsütött egy Napsugár,

s szomorú,halálos táncot,a csobbanás után jár.

...Utolsó Vasárnap