10:38

Még a reggel ízét érzi tejjel higitott kávéja, cigretta mámoritó felhőjében. Cikáznak gondolatai.
Szemében minden érzés tükröződik. 
Bőre alatt fut át. Libabőr. Hosszú utra gondol.
Csak menni, rohanni....El innen...
Egy hely. Egy hely, ahol senki nem tudja őt. Hol a keserű emlékek nem érik utol. .. tán, ha mégis ,..nem rágják, nem emésztik fel belülről gyönge testét, mert minden más..minden rendben van már. új erő. új világ. új élet.

Benzinkutak árnyékában, alkoholos dobozok, morfiumos fecskendők, gyógyszeres dobozok, , dohány, üres csipszes zacskók. ... Magány illata.
De ott van Ő is. Ő, akit várnak még, de már sohasem megy vissza. Tudják mindketten. Nem bánja. Nem kérhető számon semmi. Közösen döntöttek az elindulásban, a közös életben. Amiben már nincs másokkal való bájcsevely. Nem bánthatja semmi őket. Ahol csupán egymásnak fontosak ... Hiányoznak. Valakinek, valahol, vagy sokaknak. Külön-külön.

Csomagok.
Bőröndök.
Néhány holmi, kopott farmerek, ingek, kisszoknyák, egy gitártok dalokkal telepakolva, egy eltévedt D-dúr, rollerek, darabjaira szedett asztal, egy kávéfőző néhány üveg pohárral, narancs tányérok, két fogkefe egy meleg takaró, fehér plüss bárány, lopott babzsákok, néhány szendvics, két termosz babkávé, ... mert azt addig mindig együtt....emlékek fénykékekbe csomagolva. Rengeteg sok.. például az a bizonyos kisvárosi éjszaka.-Egy fesztivál.-Az első találkozás.-Az érzés, amikor nem akarnak elbúcsúzni, csak fogni egymás kezét, nézni egymás csillogó szemét.-Szerelmesek.-Hirtelen.-Mélyen.-Az utca lámpák pislogása, amiben akkor hajnalig bolyongtak.-
A legkedvesebbik. Azt mélyen zsebre rakták.

Az autó motorja megáll.
A hétvégi közlekedés kellős közepén. Leálló sáv. Jelzőlámpa világitása.
Még utoljára. Még utoljára a hídról néznek vissza. Hátra hagyva mindent....mint király és királynő.
Az emlékezés. Az pótolja majd.

Mert...
...mert ilyen egyszerű ott hagyni mindent.

Indulna.
 Nem engedi még. Harsányan mondja el, hogy mi rájuk vár, az már csak az övék.
Senki másé.
Egymás titkai.
Csak az övék.
Csak.
És nekivágnak. 

Reggelen

Buta kis álomból ébredő a ma reggel.

Egy test hever mellette az ágyon, agyon nyomva egy megfakult fürdőkabáttól.

Békés.

Csicsergő madaradak hangjai törnek be a mámortól füstölö kisszobába.

Egyszer jó

 lenne szerelemben ébredni. Amolyan testi összetartozásban, összemosdásban. Aztán feketét inni fehérrel. Most lenne jó!

Fölmelegedett testből kinyuló kéz ölelné.
 Rendben lenne. Minden rendben lenne.

A hajnali ködfátyol felszakadozna.
Féléletű emlékek lebegnének nikotinba öltözve. Azt szereti...enyhe férfi parfümmel keveredve.

Elmesélnék az éjszaka álmainak maradékát, foszlányait, ami még szemükben ragadt.
Most kissé más.

Egymagában ül. Ujabban megszokott. Nem rossz. De jobb volna....
Jobb volna. Talán hiányolja...

A fürdőkabátos férfibe zárt szerelem az ágyon fekszik még. Gondtalan, egyenletes szuszogással, pihenésre hangolt levegővételével bizonyitja az álmok valóságát

.

Frissen mosott ruha illta.
Ő meg csak ül. Egy monitorra mered tekintete. Verseket olvas, a lágy chanson zenei aláfestése mellett. Apró-kockás ing lóg meztelen vállárról. Érezni még rajta a férfi illatát, mely emlékezteti az első póló illatárra, amit kölcsön adott....Akkor. ...akkor, amikor arról tartottak csillogó szemmel tervezeteket, hogy, ha majd felnőtté válnak is együtt lesznek. Együtt maradnak. Ugyanabban az örökké valságban. 

Gyerek. Gyerek az nem lesz. Az nagyobb felelősség,mint, amire készen állnak valaha. Ketten egy életen át. Gomolygó porcicák, guruló színesceruzák között

.

Könyvek hevernenek a polc előtt, mert szex közben egyszer leestek. Ott a helyük.

Minden dal, minden hangja róluk szólna, nem lennének nőcskék, nem lennének uracskák. Ugyan minek is?...
Csupán az örökzöld slágerek, a bankkártyákra befolyó pénz, a kávé illata, az imádott cigaretta füst, két korsó egy bár asztalán, őszinte mosolyok, a szerelmük, ők maguk egymásnak, száguldó autó , mi minden kirándulásnál a végtelen érzését adja át. Világegyetemi szabadság. 

Ez lenne jó.
Épp ez.

Gondolatokban veszett el...

U'tvesztők

Megeshet, hogy  elveszettnek érzed magad,.. hogy az u't, amire léptél fáradt, felhorzsolt lábakkal, nem az, amit gyerekként elképzeltél...kis gumi kacsával kezedben, szárnyakat bontva.

Az is megfordulhat a fejedben, hogy tán az utak vesztek el...
Elvesztek?
Valójában az utak meg vannak. Ugyanott. Épp ott, ahol eddig is voltak.
Csupán eltévedtél, mert nem szórtak el apró kavicsokat, mint a régi mesében, a Jancsi és Juliskában, amiket követhetsz.
és...
Néha elindulsz egyiken, amit akkor a megfelelőnek tartassz, mert szép, mert egyenletes, sima, mert könnyűnek tűnik a közlekedés...majd, ahogyan haladsz előfele rajta meglepnek a hepe-hupák, gödrök, felásott felületek, tüskék, bokrok, ledőlt fatörzsek...
Van, hogy néhányukat átkínlódód, kikerülöd.
Mikor meg rájössz, hogy az u't végig olyan már, akkor vagy vissza fordulsz, vagy a következő kereszteződésben menetirányt, célt váltassz.

Vannak utak, melyeken elkísér valaki. Vagy a kezed fogva, vagy nevetve ballagva melletted,... az is megeshet, hogy összetűzésbe, megférhetetlenül feszengve...aztán jön egy pont és elveszik. Vagy tán ott hagyod egy kereszteződésben és egymagad folytatod az utat.
 Megesik, hogy szíved egy darabja is ott ragad az elágazásban hagyott emberke zsebében...
Ám, de fáradt lélekkel, kicsikét meghalva is folytatnod kell az utad és keresned azt, amelyen az akadályok a méreteddel, tapasztalataiddal, erőddel arányos és, amelyeket le tudsz győzni, mert annak az u'tnak a végén, ott van az otthonod. Ott vagy önmagad.
Ez hosszu' és fárasztó...időnként vidám is lehet, nyugodt, Nap sütötte, máskor viharvert, olykor fájdalmas, nehéz. De menned kell. Mindig tovább és tovább. Minden lépéssel előre, a cél fele haladsz, erősebbé és edzettebbé válsz.
A zsákutcákban, mert bizony vannak zsák utcák is, megesik: összetörsz és u'gy érzed nincs már energiád, nincs már kedved sem u'jabb utat keresni és elölről indulni. Viszont.
Csak így találhatod meg ismét gyermek önmagad.

Ha kitartóan végigkűzdöd, szenveded, feltartott fejjel az akadályokat és eljutsz arra az u'tra, amely a sajátod, akkor az az álmokkal, elgondolásokkal, kívánságokkal, őszinte mosolyt birtokló gyermek, aki voltál, büszke lesz rád.


Az u't ott van, csak végig kell menni rajta

Az a bizonyos ötödik Nap

Késő délután, az irodai munka napi rutinját levetkőzve, fanyar izét élvezte citromos fagylaltjának, lélegezte szaporán befele a tavasz illatát. Megannyi színes virág borította a szikkadt talaj barnaságát. Akár egy mese elvarázsolt panorámája tündökölt a sok apró csoda, zölden viruló fákkal körülölelve.

Egy apró szálka furódott combjába, amint keresztbe kulcsolta lábait.
Elmosolyodott. Micsoda abszurdum, hogy épp az életet kortyolva ébreszti föl egy véletlen jelentéktelenség.
Óvatosan nyult finom tapintásu, lágy bőréhez és fehérre lakkozott végű körmeivel vigyázva rántotta ki a nem kívánt vendéget combjából.

Minden problémára van egy megoldás.
Ám ráeszmélt, hogy ugyanakkor minden megoldásra is van egy, akár számos probléma. Elhuzta száját. Fanyarabb e gondolat, mint a citrom izű jeges varázs.
Egy hullámvasut sem csupán fölfele ível és ér véget a magasban, a repülés szenzációjával.
Bizony van, hogy hellyel-közzel lejt a bádog játék.
Olyankor az ember gyomra beleremeg. Tán meg is rémül. ...

Mily hirtelen mulandó minden. Minden , ami boldoggá tesz, ám az is, ami boldogtalanná.
Arra gondolt, hogy a zuhanás sem annyira borzasztó, annyira kiábrándító, megsemmisítő, sőt, néhol kevésbé megrázónak tűnhet, akár még könnyedén elviselhető is, ha valaki a kezünk szorítja és mosolyra görbült szája tündököl, ahogy ránk nézve azt sugallja: "Egy irányba. Az élet világosabbik oldala fele. Együtt. Örökké"
Innen indul és itt fut össze minden szál, minden hullámvasut vége, minden szomoruság és minden őszinte nevetés. Épp itt. Két ember közös, erőteljes, pozitív impulzusokkal telegyömöszölt érzelmeiben.
Vissza tért az évszak életének kibontakozó frissessége.

A távolból érkezik. Minden lépte alatt szalszáznak a piciny, pihe szirmok, kacajjal tarkítva az üres allé csöndjét.
Minden ötödik napon kiteljesedhik és párosan habzsolják a létezés színe-javát.

Játszi könnyedséggel dobta le gondokkal teli bőröndjét, így szaladt, szaladt a Boldogság kitárt, biztonságot adó karjai közé és együtt ültek fel a hullámvasutra, ahogyan minden ötödik napon.
Értelem.

Vasárnapi álomkergetés

Borongós reggel. Kávé illatu' konyhában álltak. Csönd volt és még az ébredés nyugalma volt urrá rajtuk.
Vállára omló haját kémlelte. Csiklandozva omlott kecses vállára. A hideg kellemesen rázza ki, puszta látványától.
Ahogy szemével haladt lefele párducként mozduló testén, elvakítja a csinos dereka , amint a nap első sugarai visszaverődnek rajta.
Combjai formája már-már zavart keltenek benne és bárgyu' lépteivel hátrál a szoba fele, halvány pírrel az arcán.

Oly csodálatosnak látja. Mintha sosem látott volna még ehez hasonlót, pedig hát számos reggelen találkoztak már ugyanott, ugyanu'gy és máskor is szépnek látta.
"Ma valahogyan sokkal csodásabbnak tűnik."

Olyan lehet, mint, amikor a kedvenc cukrászdánkban, szokásunkhoz híven, a kedvenc süteményünket rendeljük, ám, amikor a pincér leteszi elénk, gyermeki örömmel, felnőtt szenvedéllyel méregetjük minden oldalát, mert tökéletes formát véltünk felfedezni benne. Amit eddig még nem, ugyanis elterelte gondolatainkat, hogy minnél előbb nekiessünk és habzsolni kezdhessük...De ma. Ma nem. Ma csodálattal mérjük végig magasságát, hosszát, a színeit, ahogyan egymásba olvadnak, a precíz vonalait.
Kissé megiedünk a gondolattól, ha most elfogyasztjuk, tán sosem találunk másik ennyire tökéletes darabot.

Vagy olyan, mint, amikor elhaladunk egy kirakat előtt u'tban az u'jságoshoz, akárcsak a hét bármely napján és az addig is ott meredő mannequin babát látjuk sokkal tökéletesebbnek, mint addig bármikor és örül a szívűnk, hogy megláttuk benne azt, amit más szürke, a földet bámuló, rohanó marionettek nem.
Tartunk attól, hogy egy napon majd átrendezik a kirakatot és a tökéletes alak, ami látványa teljes nyugalommal tölt el egyszer csak eltűnik. Már nem lehet a mindennapunk része. Nem lehet a miénk.

Amint távolodott a női alaktól és egyre bennebb került a szobába, azon töprengett, hogy miért nem mondott semmit neki? Miért hallgatott? Miért nem érezteti a mesés földi teremtménnyel, hogy mily boldoggá teszi?
Megtorpant. Visszafordult és olyan határozottan vette célba az ablak előtt álló silhouette-t, hogy a Világ elmu'lását is eltaposná.
Gyöngéden ölelte át, mégis oly szorosan, mintha egybe olvadni kászülne vele.

A nő, törékeny kezeit összefonta a férfi nyaka körül, finom mozdulattal simult hozzá, mintha csak az utolsó ölelésbe halnának bele, mégis valami megnyugtató kedvességgel kevert boldogság sugárzott arcán.

Egyetlen mondat. Egy kötetnyi költeménny nem ér fel hozzá.
Ennyi csupán, mit adni tud és, ami leginkább lefesti a benne életre kelt érzéseket:
"A szerelem a Világ legszebb nőjévé varázsolt."

Hozzád szólok szerelem

Láttalak sétálni nyári estén, megannyi csillag fényében.
Tündöklő árnyékod oly hatalmas volt. Félelmetes. Távoli. Ijesztő.
Nem kerestelek. Nem vágyódtam rád.
Ha vágyódtam sem igazán... Felszínes vágyálom az.
Sőt mi több....
Lemondtam rólad régen. Olvastalak könyvekben, láttalak film vásznon. Elképzeltelek. Álmodtam rólad. Csodáltalak.

Aztán menekültem tőled. Futottam előled, mint sebzett őz, puska dörrenése hallatán.

Volt, hogy az idő felszaggatta néhány sebem, régen szerzett sérülésem..
hiszen...
Érzelmektől kopott farmered én is koptattam már. Sok elnyűtt, gondolt szerelmem rozsdafoltott hagyott finom tapintásu' textiliádon. Akár a lelkemen.
Mily keserves.

Mára ez megváltozott. Kitöröltem minden kínzó emléket. Rád találtam, vagy te én rám.
Érezlek. Átéllek. Teljes valódban teljesültél ki bennem...
És már mesteredként, feltárt titkokkal, precízen formálom, alakítom minden porcikád.
Ahogyan szobrász csu'sztatja végig u'jját az agyagtömbön, mérhetetlen hatalmu' csodát alkotva.

Valentine's Day

Prittiest Valentine's Day is when nothing changes.
When love is not important to buy in stores or demonstrate it with war of gifts.
Prittiest Valentine's Day is just like the other days.
Same look, same feelings, same peace, same love.

                        Valahol távol   
Fekete, sötét lakkcipők hagynak apró méretű nyomokat az arany-vörös színekben kacagó avaron.

   Halk zizzenései ijesztenek meg egy-egy néhol feltűnő nyuszifület.

   Összerezzenve illantak el a remegő bokrok biztonságából, eltűnve az erdő titkaiban.
Béke honol.

        Friss tónak víztűkre lágyan játssza vissza a mélyben rejlő homok csillogását.

 A lehullt tobozok tömör egyvelege pihenő sündisznó család képére emlékezteti az embert.

        Sólyom szárnyai nemesen suhognak a magasban, azt a fajta szabadságot sugározva, melyet földhöz ragadt lelkek, csupán könyvekben olvashatnak.
             
      Istenem, de szerettem a nagymamám frissen sült farsangi fánkját!

     Ahogy a fehér porcukor varázslattal lepte be tetejét, szívem vásznán a téli,csündes esték, fénnyben pompázó hóesés játszódott u'jra meg u'jra.
     Őszülő haját kontyba tűzve rejtette kendőcskéje alá és néhol a rakoncátlanabbja ki-ki kukucskált alóla.

      Most is hallom még.
      Szelíd hangon, mindent bánatot feledtető mosoly mögött mondogatta, hogy azért beszél hangosan, hogy ő is hallja; majd halk nevetésbe kezdtünk.

      Mily távoli emlékek. És mégis...
      A jelent töltik meg csodával.

Merengés

Dermedt volt a levegő a visszamardt tél lábnyomaitól. A fákat fehér hótakaró borította, csupán néhol villantották meg a bátrabb fenyők zöld ágaikat, akár az u'tszélén páváskodó, kenyerüket kereső csöppet sem elegáns alig hölgyeknek nevezhető női alakok villantják ki lábukat az elhasznált, flitteres, megkopott, rövidke szoknyájuk alól.
Az emberek állig begombolkodva siettek egy-egy meleg lokálba forró puncsot szűrcsölni. 
A főtér trapistáin, kockárólkockára haladva, gondokkal nyomasztott, mégis felhőtlen, önfeledt léptekkel, egy hóbuckába fu'rta finom bakancsa orrát, melyet oly precízitással porlasztott szét, miközben kiváncsi szemek kísérték mozdulatait és a millió irányba suhanó hóperceket, amely pontosságról a mai kor embere azt állítaná, hogy egy műalkotás van kibontakozóban. Arcára fagyott mosollyal hagyta el a bűntett színhelyét és elégedettsége a messziről jövőket is megragadta. Irigykedve bámultak egy laza álarcra. Kék doszárját lapozta fel a szembe f'ujó szél. Gondosan szorította mellkasához néhány, fekete kesztyűbe csu'sztatott vékonyka u'jj. A széllel harcolva, hanyag eleganciával viselte, hogy táskája időnként csípőjéhez koccan. Maga előtt látta a porcelánba öntött forró cappuccino, kávéhabos tűkrét és már szájában érezte lágyan olvadozó ízét.

Az otthon felkavart csöndje fogadta.

Mily megnyugtató meleg szobában kortyolva, az ablakon át figyelni a gyorsan zajló, mu'ló életet, terveket szőni, melyek szappanboborékként pukkannak szét a mikrokoszmoszban...mégis remélni, hogy néhány tervezet, héhány mag gyökeret ereszt és egy merészen odaku'szó másikkal karöltve sarjadnak, törnek felfele. Hiszen... a majd' elszáradt bu'za is szárba szökken olykor, ha ápolják.

Fáradt mozzanatot követőn, melyel a porcelánt féltően helyezte egy poháralátét anyai kezeibe ásított és tekintete még az ábrándozás színeit kavarta szíve palettáján.
Álmok születnek semmiből.

Erő
Csodásan ragyogott a Nap. Ám egy pillanat volt csupán és boru's felhők sorakoztak.
Minden mit addig egésznek  érzett, u'gy hitte nem sértheti holmi elillanó külső hatás, rombadőlt.
Elhalt, mint virágok gyökere egy mérges fog ártása után, elhalványult, mint délibáb halványul kiszáradt torkon lefolyó első csepp víz után.
A színek is megfakultak. Mi sötét, acélozott szűrke volt, most hamuvá lett, mit gyöngén fu'j tova a szél.
Vagy a bíborvörös. Kifakult, rongyá ázott, lehulló rózsaszirom már.

Próbálta összefoltozni repedezett, szakadt szívét, de a madzag nem volt elég erős, nem tartotta össze a bánattól szélein megkövesedett alig-alig dobogó érzékeny párnát.

A padon ülve lágy esését nézte egy erezett, rozsdás falevélnek. Nem engedheti, hogy szívét is u'gy hagyja el az élet, mint fa hagyja el értékes levelét.
Az esőcseppek precízen csu'sztak végig arcán, s állánál egybemosódva ugrottak keblei közé.
Mintha minden csöppje égetné. Szenvedett.

Színes virágokkal díszelgő ablakra pillantott. Egy árny suhant el a szobában. Oly tökéletes volt, oly távoli, oly elérhetetlennek tűnő.

Szeme csillogása ekkor kapott u'j erőre, s mint vadászatra készült sas, oly nemesen viselte magán eme ékszert.

Meg akarta ismerni. Tudni akarta miféle élet lakozik az árny mögött és már ott találta magát egy néhol karcolt, barna tölgyfa ajtó előtt.
Maga sem tudta mit tesz, csupán annyit tudott, hogy nem állhat tétlenül halálára várva.
Az ajtót feltépte a huzat. Térde remegett, tenyere izzadt, meglepett arcal állt és meredt az idegen apró, barna, békét sugalló szemeibe.
Ráncok rajzolódtak szeme szélén, amint mosolyra hu'zta száját. Álltak, mint két fa, melyek gyökerei mélyen befu'rták magukat a földbe. Egymás csöndjei voltak.

Mozgást érzett mellkasában, amint helyre rendeződtek elkószált darabjai szívének, erőteljes, ritmikus dobogása átütött nyári, lenge ingje alatt és teljessé vált ismét egy pillanat alatt.

Pirkadatkor már enyhén kócolt hajjal, kéz a kézben sétáltak végig akác illatban, egy fasoros allé, szivárványos avarán és irigy lelkek lesték az erőt, mely sérthetetlen lánca körülöleli egymásra talált szívüket.

Várakozás
... és most egymagam állok, beázott zokniban, egy fűzfa alatt, a robotként beprogramozott emberek sokszínűségét nézve. Várok.
Eszembe jut valamiféle mondat foszlány.

Anyám említette hajnalban, nagyokat pillantva, a még álmokat kergető halvány kék szemeivel az arcomba bámulva, hogy a fekete csizmát hu'zzam, mert a megolvadt hóból formálódott latyak hamar beivódik a lábbelim belsejébe.

Nem igen figyeltem. A szájának mozgása, ahogyan szavakat képez annyira elragadta elmém, hogy a hangok már nem értek el.

Amint kis kabátomban és platformos, néhol leopárd mintázatot imitáló, bokámra simuló, élént színű cipőmben dermedek, a fáról lecsöpögő harmat épp megcélozza a hajam egy csillogó részletét és könnyed eséssel landol egy aprócska sötét-világos fürtömön.
Arra gondoltam hirtelen, milyen szerencsés, hogy nem épp egy galamb ücsörgött reszketve a fa tetején.

Gyerekkoromban sokszor elképzeltem, hogy a felnőttkor krémes idején, a strassz kövekkel díszített karórámra pillantva, táskámmal a kezemben, rohanok , frissen zuhanyozva, illatos kendőm a szellőtől röptetve, mint egy papírsárkány temeti el arcom. Kihámozom magam a finom szövet fogságából. Ru'zsfolt mosolyog két virágminta között. Már érzem a kávé ízét számban, melyet egy rozoga presszóból öntök magamnak és szívom a szívbarát szivárványos füstjét. Egész a tüdőmig.
Így rohanva egy ostoba madár gondtalanul könnyít magán, pontosan a vállamra fókuszálva. Kellemetlen. Babos zsebkendőmmel megpróbálom az éktelen foltot elrejteni, de a szövetek közé rágta magát és halvány nyoma még díszíti ruhám. Kiszárad.
Mily csodás elgondolás.

Egy régi Dacia hangja zökkent ki merengéseimből, amely mellettem elhaladva iszonyatos füstöt és néhány olajcseppet hagy maga után. Talán a motor hibásodhatott meg.

Visszatérek a jelenbe és elkélpzelem, amint megérkezik várakozásom alanya.
-Kéz'csók.- és szívem kihagy két ütemet.
Nyakába borulok, kezeimmel u'gy fonom körbe nyakát, mint a legszebb nyakék, mely épp arra a nyakra lett teremtve. Békésen és határozottan szorít magához. Mintha egybeolvadnánk és elfogynánk az ölelésben egy életre.
Érzem övének csattját, ahogyan mélyen bevájja magát csípőm hajlatába. Fáj is kicsit.
Hadd fájjon. Ettől nyer bizonyosságot, hogy valós. Itt van. Velem. Nekem. És Boldog vagyok!
Szétpukkan a buborék.

...és most egymagam állok, ázott zokniban, egy fűzfa alatt. Várok. Várom, hogy történjen valami.

Futam a gondolatokkal
Tollat ragadott. A héten már sokadszorra, hogy egy ide-oda fickándozó, cikesz szerű, fürge valamicsodát próbáljon megnevezni, körbeírni, felvázolni, ami napok, hetek és nem állítható biztosan, de talán hónapok óta berágta magát a bőre alá, vergődve, faltól-falig pattogva, energikusan tölti meg lenyomatokkal teste felületének minden négyzetméter töredékét.

Óvatosan mocorogva indul, aztán oly hevessé építi fel mobilizálódását, a véráramlást meghazudtolva, hogy szinte már minden zsiger ebből születék és ebben válik semmissé.

Füstkarikák gomolyognak, a már reggeli ködös szobában, lágy zene mellett, nikotin szagában kortyol a tejjel megtáncoltatott, langyossá vált kávéjából és folytatná vagina monológját.

Elfogytak gondolatai tán, hgy nem formálódnak szavak ajkán? Vagy tán a cigaretta füst homálya nyomja agya tekervényeit, lebénítva azokat? Nem lehet könnyelmű és mondja szerelemnek. Ugyan bizony nem ér fel szó, ami tökéletesen fejezhetné ki, Ő meg igen kevés hozzá, hogy valósat innovatizáljon.
Finom mozdulattal hagyja el a puha, piros takaróval borított fekete bőr széket, óvatos léptekkel haladva a fény felé, majd hirtelen, határozott mozdulattal nyitja ki a ritkán havazott, bujkáló, csínytalan Napsugaras tájra tekintő ablakot.

Gondolat kapott lángra!

Mégiscsak nevezhetné szerelemnek. Ő is. Fránya szó! Oly kevés. Oly semmitmondó. Ki értelmezhetett egy ennyire intenzív, mindent elsöprő "cikeszt" szerelemnek? Hát értette az egyáltalán, hogy ennél több, ennél felsőbbrendű nem létezik? Ennél alantosabb, mint nem találni egy megfelelő kifejezést, szó formájában, ami festői szépséggel tárná fel mindazt, amit mélyen rejt, nem vétett még a letűnt idők embere.
 Groteszk egy elmebaji állapot.

Elnyomta cigarettáját, a már kitapétázott, hamuval szürkére mázolt, sok évtizedet megélt hamutálba. Egy női alakot rejt a tömör kátrány salak.
Csinos lábak formái domborulnak alóla, s az ember szeme szinte látja, ahogyan vonaglik a fémes tálca alapján, a már u'j értelmet nyert, könnyed hamuban.

Vajon nemesb-e, ha varázslatnak nevezné? Csalóka, alattomos, semmirekellő lehet. Akárcsak a cirkuszi bűvésztrükkök, elnyűtt, leunt, sőt megfejtett titkai.
Csoda?-Csoda! Hát ezt kutatta. Kereste. ez után vágyódott annyira.-Csoda!

Izzadva, vonva-hu'zva, jajjgatva szűlte meg a gumilabda elmélet gyümölcsét.
Tintapaca mosódott el egy szó végén, a toll elgurult, az elrongyolt papírlapokat sötét, apró bogarak ékesítik, melyek katonás rendje adja át a már-már betegségnek gondolt, bőre alatt hullámzó fürgeséget.
A felismerés pillanata!

Lelke nyugodtsága kiült arcára, bőre kisimult, ragyogásba kezdett, s a finoman beszűrődő Napsugaraiban megpördülve ábrándozott a rá váró u'j Világról. 

A szörnyecske
Mindenkiben lakozik egy szörnyecske.
Időnként meglep minket. A semmiből tör elő, elkap, letipor, szétszed.
Nem mindig tudunk ellene kűzdeni. Nem azért, mert gyöngék vagyunk, nem azért, mert nincs bennünk elég bátorság, hogy harcoljunk, csupán már fáradtak vagyunk ahoz, hogy szembe akarjunk szállni vele. Hagyjuk, hogy eluralkodjon fölöttünk és kézen ragadva minket, lerántson a mélybe, a sötétségbe.
Ugyanakkor a "szörnyecskénkkel" töltött idő, tanulságos is lehet, megérthetünk bizonyos, addig fölfoghatatlan érzéseket, jeleneteket a mu'ltból.
Ha nem harcolunk és hagyjuk, hogy átfusson egész lényünkön, megláthatjuk, amit mondani akar nekünk, amire rá akar vezetni és kitelyesedhetünk.
Nem tart örökké.
Megesik, hogy csupán percekre, de akár órákra, napokra, hetekre is befészkelheti magát elménkbe.  Az idő nagy u'r, "az idő igaz, s elönti, ami nem az".
Meglehet, hogy épp arra van szükségünk, hogy a magunk szörnyecskéével elvonuljunk és letisztázzuk a homályos, ködös dolgainkat és lezárhassuk a multat, vagy annak részeit.
Ez a "teremtmény" lehet akár sárkány, lehet álnok kígyó, lehet egy undok varangy, de akár lehet kedvesen mosolygó, alattomos nyuszi is.
Az enyém egy ilyen. Egy mosolygós, alattomos nyuszi. Aki tudja, hogy mikor kell támadnia, aki tudja, mikor vagyok elég esetlen ahoz, hogy leterítsen.
Olykor kűzdök ellene és nem hagyom, hogy magával rántson, de, ahogyan említettem, időnként elfáradok, belefáradok és nem vagyok elég már a harchoz és elvisz magával.
Ezen időkben mindig tudom, hogy épp erre van szükségem, azért nem tudok kűzdeni.
Meg kell élnem, át kell adnom magam és hagynom kell, hogy fájjon, kicsikét bele kell halnom. De, akár egy Sfinx, szétporladok, majd saját hamvaimból születek u'jjá.
Elmu'lik. És utána talán tisztábban látom a dolgokat, tisztábbak lesznek az érzéseim és pótolhatok mindent. De rá kell jönnöm a módjára. És épp erre szolgál a vele eltöltött idő.
Mindenkinek hagyni kell, hogy a szörnyecske időnként elpusztítsa.
Hogy aztán u'j kapukra találjon, amelyeket kinyithat, és beengedhessen csodásabbnál, csodásabb lelkeket.
Hiszen, ha megadjuk magunknak és másoknak a lehetőséget, hogy benézhessen a kapukon, olyan ragyogásban lehet részünk, amelyet legféltettebb álmainkban dédelgettünk. Bársonnyal bélelt dobozban.
Ez a szörnyecske a hiány. Valaki, valami hiánya, ami mindig bennünk van, de ami legyőzhető. U'jra meg U'jra.

Szomorú Vasárnap

A Duna parton ült; halál sejtelmét fújó szél kócólta,

Egy dallamot dúdolt, hogy hallotta azóta.

"Utolsó Vasárnap,kedvesem gyere el, 

Pap is lesz,koporsó,ravatal,gyász lepel."

Szemében csillogott a tűz,a vágy, de

szívében egyre nőtt,vöröslött a vér ágy.

Nézte a Duna csöndesen hullámzó vizét,

S,már érezte a megnyugvás kitelyesedését.

Szíve hevesen,duzzadón egyre vert,s egy

fehér virág szírma hull, mit kezéből kiejt.

"Szomorú Vasárnap száz fehér virággal,

Vártalak kedvesem templomi imával.."

A dallamot..egyre erosődni érezte, s 

e pillanatot örökösnek vélte.

Borús felhők közt átsütött egy Napsugár,

s szomorú,halálos táncot,a csobbanás után jár.

...Utolsó Vasárnap

                                                  A kávé íze

Hajnalban ébredsz, még álom a szemedben,

elmélyült gondolat kószál a fejedben.

Egy eltévedt idegen emléke az ágyon,

S érzed férfias illatát minden porcikádon.

Nehezen mocorogsz a takaró alatt,

minden mi tökély volt hirtelen elszaladt.

Rövid idő, sok sok csodás ránca,

mint fehér gyöngysornak elszakadt a lánca.

 Leteszed lábad, s puha szőnyegre lépsz,

oly esetlen lépted, míg a konyhába kiérsz.

Kotyogó hangja vad robajként ér,

az ébredezés hulláma sokkolva elér.

Kezedben egy repedt bögrét tartva

startolsz youtubeon egy lágy dallamra.

Francia zene szól, lelkeden áthatol,

s az éjszaka minden percének puha szelleme karol.

Szádhoz emeled bögréd, s csoda folyik le torkodon,

a kávé íze az, s pír születik arcodon.

Mozog már az élet, elveszel a városi forgalomban,

Csodás napra ébredtél, emlékekkel, Boldogan.

A változás szele
Minden ember életében eljön egy pillanat, időszak, amikor ráébred, hogy nem ott van, ahol lennie kellene.
Lehet az u'tra rátalált, de nem ismerte még föl és nincs bátorsága elindulni rajta.
Lehet, hogy még közel sem jár az u'j lehetőség kapujához.

Számtalan kérdésbe botlik és nem tudja eldönteni melyik lenne a helyes választás.
Jobbra vagy balra induljon, előre menjen, vagy maradjon még, de előfordulhat, hogy a hátrálás gondolata is megfordul a fejében.

Ha őszinte akarok lenni mindenkihez, magamhoz; én sem ismerem fel gyakran az u'j kapukat. Van, hogy elsétálok mellettük és zárva maradnak.
Sokszor oly annyira eltévedek, hogy már vissza sem találok hozzá. Elu'szott.
Ekkor kell nyitott szemmel sétálni, bátorságot találni magunkban és menni, ameddig lábunk bírja.
Valahol mindig van egy u'jabb ajtó. De ez önmagában nem elég.
Fontos,hogy tudjuk kinyitni azt és, ha még remegő testel is, de be kell lépnünk rajta és hagynunk kell, hogy a változás szele borzolja hajunkat.
Hiszen erről szól az élet.
Mindig változunk.

Tápláló emlékek
 Sohasem értettem igazán miért bu'csu'zunk mindig.
Miért nem lehet örökös néhány pillanat? Miért csak a szívünkben őrizhetjük?
Miért nem lehet részese a mindennapjainknak?
Talán épp azért van az emlékezés, hogy önmagunkban legyen halhatatlan.
Hordozzuk magunkban mindig, mindenkor, mint egy törékeny kis porcelán elefántot a kabátunk zsebének mélyén. Így tán sérthetetlen és u'jra átélhetjük, valahányszor eszünkbe jut. Hiszen, mi emberek az emlékek örzői vagyunk.
Ez éltet, ez táplál minket. Az egyetlen olyan dolog, amely igazán halhatatlan, ha vigyázunk rá.
De a bu'csu'. Az számomra valami szükséges rossz. Fájón jóleső.
Ez a gondolat ismét ezernyi kérdést vet föl.
Vajon szenvedésre születtünk volna?
Vagy amiatt kell elmu'lnia körülöttünk mindennek, hogy megtanuljuk értékelni? De ugyan, hogyan értékelhetnénk bármit is, amiről tudjuk, hogy u'gyis elmu'lik, u'gyis elveszítjük?
Erre egyetlen racionális választ találtam, ami akár téves is lehet, de bízom benne és eszerint élek: Meg kell próbálni a lehető legszebbé varázsolni teljes odaadással, hogy néhány gyengébb pillanatunkban, amikor átadjuk magunk az emlékezésnek, azt a csodás érzést hozza vissza, amit akkor éltünk meg.

Tudni kell elengedni. Meg kell tanulnunk. Tovább kell mennünk és u'j emlékekkel kell gazdagítanunk a repertuárt.

"Van, hogy fáj szívünk,
mégis elindulunk egy u'ton,
melyről nem mi döntünk."

Minden érzést a maga szépségében, vagy fájdalmas mivoltjában kell megélnünk és elraknunk egy piros bársonnyal bélelt láthatatlan fiókba.
Kincsek.

"A tűz homályába estem rabul,
fölöttem suhant egy ezüst turul,
szárnyai nemesen lebegtek a ködben,
minden álmom megjelent előttem.

Az emlékezet végtelenje vette körül lelkem,
csodaország örömei játszadoztak bennem,
elengedek mindent, mi vissza húz a mélybe,
szaladok vadul, ezer új mesébe."

              Te vagy


Az éjsötét ezernyi csillaga,
Napsugár tündöklő fénye,
Szelíd kis virágok illata,
Eső után a szivárvány,
Árnyak a víz tükrén a homokban,
Szívemnek mind Te vagy!


Kismadarak szabad szárnyalása,
Paripák könnyed, suhanó vágtája,
A legnemesebb bor zamatos párlata,
Elrongyolt festmény u'jra alkotása, 
Elfelejtett kották u'jra játszodása,
Szívemnek csak Te vagy!

 

     Vannak emberek, akik arcához
hozzátartozik a mosoly!

Sokan kérdeztek már rá fél órás-órás beszélgetést követően, hogy: te mindig mosolyogsz?
A válaszom többnyire az volt,hogy igen, hiszen miért ne? Ha nem mosolygom sem lesz jobb tőle a világ, ahogyan másegyéb sem. Ezért, ha tehetem, igen, mosolygom.
Nem olyan régen mondta egy, a lelkemnek igen csak kedves ember, hogy "Ezt a mosolyod még nem láttam." :)
Tudjátok mindenkinek több mosolya van. Van kedves mosolya, van szarkasztikus mosolya, van kényszer mosolya.
De ennél sokkal-sokkal több mosoly létezik.
Ha elég türelmes vagy és időd is engedi, no meg persze, ha érdekel, egyszer próbáld összeszámolni te hány mosollyal büszkélkedhetsz.
Ha másra nem is lesz jó ez a tevékenység, legalább addig is mosolyogsz, amitől tisztul a lelked.
Nekem már évekkel ezelőtt le volt tisztulva, hogy a mosoly milyen fajtája ült már az arcomon.
És talán 4 hónapja volt, hogy fölfedeztem egy addig még nem látott mosolyom.
Volt : boldog, bánatos, szarkasztikus, kárörvendős, sajnálkozós, mű, pirulós, huncut, van egy mosolyom az olyan helyzetekre, amikor igazam volt és erre rájön a beszélgető partnerem is, azaz a -mondtam én- mosoly, volt már csábító mosoly, kedves mosoly, megértő-bízhatsz bennem-melletted állok mosoly, kínos mosoly, a csalódás-csalódottság felismeréséből fakadó mosoly, fagyit láttam mosoly, vagy a mosoly, amikor azzal találkozom, akit szeretek.
Elmesélem a néhány hónapja még nem ismert mosolyom.
Nyár végén, augusztus hónap utolsó hétvégéje lehetett, amikor kéz a kézben ültem egy szelíd lélekkel a padon. Fesztivál volt.Oly sok ember, de néhány percig csak ő volt...meg én.
Szerettem volna megcsókolni. Ahogyan ő is szeretett volna. Ám, de a nagy igazságok pillanatában kiderült, hogy én párkapcsolatban állok, egy másik lélekkel...Aki azóta már csak emlék.
Csak fogtuk egymás kezét, és közben figyeltünk egymás rezgéseire, hullámaira.
Ekkor -egy mosoly történt-velem.
"Annyira boldognak és nyugodtnak érzem magam épp most, és annyira szeretnélek megcsókolni, de nem tehetem és ez fáj."-mosoly.
Bár nem kimondottan a legkellemesebb. De a maga groteszk, elvont módján talán beleszerettem ebbe a mosolyba, és bármilyen kettős is legyen, örök kedvenc marad.